ANYÁM TYÚKJA

Ej mi a kô! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol.
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsûlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szûkében az anyám. -
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberûl szolgáltál.
Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba'...
Anyám egyetlen jószága.
Vác, 1848. (február)
Tartalom

ARANY LACINAK

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt víz a vedebe',
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Merítette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?...nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezôre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye, vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezôséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hû, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott.
Még az inge is átázott..
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!
Szalonta, 1847. (június 1-10)
Tartalom

A TISZA

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly simán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.
Sima tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szônyeg
Volt terítve, s tartott a mezônek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdô: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelôl, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyílás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhôk usztak át az égen.
Legmesszebbrôl rám merengve nézte,
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, min szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicsô természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késô éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsbôl készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rôzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ô a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az ôrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bôgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Pest, 1847. (február)
Tartalom

ARANY JÁNOSHOZ

TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!...
Olvastam, költõtárs, olvastam mûvedet,
S nagy az én szivemnek õ gyönyörûsége.
Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem tehetek róla... te gyújtottad úgy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?
Ki és mi vagy? hogy így tûzokádó gyanánt
Tenger mélységébõl egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet... a természet tanított tégedet.
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerû,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztûl
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
S ez az igaz költõ, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! olyan felhõs láthatára,
S felhõk közt kék eget csak néhanapján lát.
Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költõk, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára! -
Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midõn a költõi szent hegyre jövék fel;
Mit én nem egészen dicstelenûl kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsõséggel!
Pest, 1847. (február eleje)
Tartalom

AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!
Kaszálhatd a fût világvégeig,
Holnap kinõ az, ha ma lenyesik;
Tördelheted le a fa lombjait,
Idõ jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat -
Akasszátok föl a királyokat!
Vagy nem tanúltad még meg, oh, világ,
Gyülölni méltóképpen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitõl keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!
Szívöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhébõl gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétõl a levegõ fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad -
Akasszátok föl a királyokat!
Ezerfelé bús harcmezõ a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt -
Akasszátok föl a királyokat!
Hiába ömlik, hõsök, véretek:
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elõl kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!
1848. (december)
Tartalom

A MAGYAR POLITIKUSOKHOZ

Lenézik a szegény költõket
Ez elbizott, kevély urak,
Kik a megyék s ország gyülésén
Fényes szerepet játszanak.
Pusztulj az útból, jó fiú, ki
Kopottan ballagsz ott gyalog,
Mert eltiportat ezen úr, ki
Hintón melletted elrobog.
Azért vannak tán olyan nagyra,
Hogy õket paripák viszik,
S mig a költõ tengõdik éhen,
Az õ szolgájok is hizik?
Vagy, ami még szebb, azt gondolják
Talán, hogy fontosabbak õk
Az emberiség mérlegén, mint
E haszontalan verselõk?
Ti, kik úgy fölfuvalkodátok,
Tudjátok-e, mik vagytok ti?
Az apró napi események
Mulandó pásztortüzei.
Éjenként lát a vándor, amint
Föl-föllobogtok magasan,
S reggel felé a nagy tüzeknek
Már csak hideg, holt hamva van.
Hozzátok képest, mikor égtek,
A költõk kicsiny csillagok,
E messze csillámló szikráknál
Százszor nagyobbak lángitok;
De hamvatokat is midõn már
A szellõk régen elvivék,
A távolságban a kis csillag
Még akkoron is egyre ég.
Tanuljátok meg, mi a költõ,
És bánjatok szépen vele,
Tanuljátok meg, hogy a költõ
Az istenség szent levele,
Melyet leküld magas kegyében
Hozzátok, gyarló emberek,
Amelybe örök igazságit
Saját kezével írta meg.
S habár más nemzet föl se' venné
A költõket, ti magyarok,
Költõitek elõtt, tinektek
Illõ, hogy fejet hajtsatok.
Oh, a magyar költõknek vajmi
Nagy honfi-érdemök vagyon...
Szégyen, ha elfelejtettétek!
Még nincsen túl fél századon.
Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
Apáink örökségibõl
El nem rabolt még az enyészet,
Az ellenünk esküdt idõ,
Nyelvünk is veszendõben volt már,
Hozzája közel volt a vég,
Az országútra kitaszítva
Halálos bajban feküvék.
Kevély urak, e szent betegnek
Milyen segélyt nyújtottatok?
Ha hozzá léptetek, azért volt,
Hogy rajta egyet rúgjatok!
Költõk valának ápolói,
E rongyos, éhes emberek,
Õk ápolák s menték meg... és ti
Õket mégis lenézitek!
Pest, 1847. (december)
Tartalom

AZ ALFÖLD

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönébôl szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpûlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhôk közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
Délibábos ég alatt kolompol
Kiskunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettôs ága várja.
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
A tanyáknál szellôk lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltôl meglebben.
A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dôlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
A csárdánál törpe nyárfaerdô
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektôl nem háborgatottan.
Ott tenyészik a bús árvalányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hûs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -
Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt rigatták bölcsôm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.
Pest, 1844. (július)
Tartalom

BEFORDULTAM A KONYHÁRA...

Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára...
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
A pipám javában égett,
Nem is mentem én avégett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.
Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, amint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!
Én beléptem, ô rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Egô pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.
Pest, 1843. (július)
Tartalom

CSATADAL

Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Elôre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lekesíti a magyart.
Elôre!
Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa.
Elôre!
Hadd lássák és hadd olvassák,
Rajta szent szó van: szabadság.
Elôre!
Aki magyar, aki vitéz,
Az ellenséggel szembenéz.
Elôre!
Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
Ô s az isten egyet akar.
Elôre!
Véres a föld lábam alatt,
Lelôtték a pajtásomat,
Elôre!
Én se leszek roszabb nála,
Berohanok a halálba,
Elôre!
Ha lehull a két kezünk is,
Ha mindnyájan itt veszünk is,
Elôre!
Hogyha el kell veszni, nosza,
Mi vesszünk el, ne a haza,
Elôre!
Debrecen, 1848. (december 8.)
Tartalom

EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kôszirt, mit a hegyrôl a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... -
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
"Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsoják kelettôl nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engem összetiporva. -
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
Es fátyolos zászlók kiséretével
A hôsöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
Pest, 1846. (december)
Tartalom

EGY ESTEM OTTHON

Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer -
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Ugy megvénült azóta -
Hja, az idô lejár.
Beszéltünk errôl, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetrôl is
Sok más egyéb között.
Szemében "mesterségem"
Most is nagy szálka még;
Eôitéletét az
Évek nem szünteték.
"No csak hitvány egy élet
Az a komédia!"
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
"Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket."
Én mûértô beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ô makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ô nem tartja nagyra,
Hogy költô-fia van;
Elôtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Utóbb, midôn a bornak
Edénye kiürûlt,
Én írogatni kezdtem,
Ô meg nyugonni dûlt.
De ekkor száz kérdéssel
Állott elô anyám:
Felelnem kelle - hát az
Irást abba hagyám.
És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek,
Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretôbb anyám!
Dunavecse, 1844. (április)
Tartalom

EURÓPA CSENDES, UJRA CSENDES...

Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesûlt és
Szabadságát nem vívta ki.
Magára hagyták, egymagára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e emiatt?
Ellenkezôleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidôn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midôn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hûtlen korban mi utosók
Egyetlen híveid valánk!
Debrecen, 1949. (január)
Tartalom